„A magyar társadalom máig nem heverte ki a holokauszt emlékét”

– A magyar társadalom máig nem heverte ki a holokauszt emlékét! – jelentette ki Szabó Tibor Bonyhádon vasárnap, a Holokauszt Magyarországi Áldozatainak Emléknapja alkalmából tartott programon. Bonyhád alpolgármestere hozzátette: „a deportálás során a zsidókat, Bonyhád teljes lakosságának 15%-át hurcolták el lakhelyéről.” – Ma rájuk is emlékezünk, amikor a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület (MAZSIKE) kezdeményezését támogatva 9 darab botlatókövet (járdába süllyesztett bronzplakettet) helyezünk el olyan házak elé, amelyek a legutolsó szabadon választott lakhelyei voltak azoknak a bonyhádi zsidó embereknek, akiket 1944-ben koncentrációs táborokba hurcoltak. Emlékezzünk főhajtással Schwarz Lajosra, Berde Mózesre, Kohn Fannira, Engelmann (Bresnitz) Ninára, Vidor Leóra, Berde Margitra, Vidor Mariannára, Vidor Juditra, Fischer Máriára és mindazokra a deportált, munkaszolgálatban vagy haláltáborokban elpusztított honfitársainkra, akiknek nem lehet sírjuk, végső nyughelyük ezen a földön! – emelte ki Szabó Tibor. A neológ zsinagógában, majd a Rákóczi, József, Perczel és Alkotmány utcában zajlott programon Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár, a térség országgyűlési képviselője, valamint Kirschner Péter, a MAZSIKE elnöke is szólt a hallgatósághoz, mindketten az emlékezés fontosságát hangsúlyozva.

Szabó Tibor alpolgármester úr beszéde:

Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.

Oly korban éltem én e földön,
mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,
az áruló, a rabló volt a hős, -
s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
már azt is gyűlölték, akár a pestisest.

Oly korban éltem én e földön,
mikor ki szót emelt, az bújhatott,
s rághatta szégyenében ökleit, -
az ország megvadult s egy rémes végzeten
vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.

Oly korban éltem én e földön,
mikor gyermeknek átok volt az anyja,
s az asszony boldog volt, ha elvetélt,
az élő írigylé a férges síri holtat,
míg habzott asztalán a sűrű méregoldat.

. . .

Oly korban éltem én e földön,
mikor a költő is csak hallgatott,
és várta, hogy talán megszólal újra -
mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, -
a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.
. . .

május 19.

Tisztelt Államtitkár úr, tisztelt elnök úr, tisztelt megemlékezők!

Radnóti Miklós Töredék című, megrázó versével, nehéz szívvel köszöntöm Önöket a Holokauszt 78. évfordulóján.

Megrendülten állok itt, ahonnan bonyhádi zsidók százait hurcolták el náci koncentrációs táborokba. Magyar anyanyelvű, kultúrájú, érzelmű emberek voltak, akiknek nem volt bűnük, amelyért megtorlást érdemeltek volna, mégis az állatias körülmények közötti elhurcoltatás többségük számára a halált hozta el.

Amikor a történtekre gondolunk, talán el sem hisszük, hogy ember tette ezt emberrel! De miután tette, emlékeznünk kötelesség! Emlékeznünk kell az áldozatokra, nem elfelejtve, hogy az áldozatok hús-vér emberek, családok, barátok voltak. Több mint 1200 ember!

Azokban az utcákban éltek, ahol mi is nap, mint nap járunk… összeterelték, majd elszállították őket, hogy a nagy többségük soha ne térhessen vissza.

Ha mégis visszatért Bonyhádra és megpróbálta a múltat maga mögött hagyni, a pusztulás után, a romokon nehezen felépített új életet és munkája gyümölcsét az
1956-os forradalom utáni megtorlás, az orosz-szovjet megszállás tette tönkre.

Ezt követően 100 bonyhádi család a világ különböző országaiba vándorolt ki, Izraelbe, az Egyesült Államokba, Kanadába, Dél-Amerikába, Ausztráliába, Svédországba, Németországba, Franciaországba, és néhány család Magyarországon belül Pécsre, vagy Budapestre költözött.

Tisztelt megemlékezők!

A magyar társadalom máig nem heverte ki a holokauszt emlékét, azt, hogy egy elfajzott ideológia nevében brutális és értelmetlen módon kirekesztettek, megbélyegeztek, vagyonától megfosztottak, elhurcoltak és végül még az életétől is megfosztották több százezer, a magyar közösséghez hű honfitársunkat.

Éppen ezért, a Magyar Országgyűlés 2000-ben, a magyar millennium évében – az áldozatok emlékére, minden jóakaratú ember lelkiismeretének ébren tartására és az utánuk következő nemzedékek okulására április 16-át a Holokauszt áldozatainak emléknapjává nyilvánította.

Ma Magyarországon az antiszemitizmussal szembeni zéró tolerancia nemcsak kormányzati döntés, hanem társadalmi valóság is. Magyarország ma képes megvédeni a magyar zsidóságot, Magyarország kormánya védi az emberi méltóságot, biztosítja a vallásszabadságot, a vallás szabad gyakorlását, és támogatja a magyar zsidóságot kulturális identitásának megőrzésében és megerősítésében.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

1944 Július 2-án indult el a vonat Pécsre, amelybe bevagonírozták a bonyhádi zsidókat: 70-80 felnőttet és gyereket zsúfoltak be egy-egy vagonba, több mint 1200 főt deportáltak településünkről.

Az utolsó vonatok egyike vitte a bonyhádiakat Auschwitzba, mely július 6-án indult Pécsről. Szörnyű körülmények között 3 napig utaztak, alig volt vizük, élelmük és tisztálkodási lehetőségük. A deportálás során a zsidókat, Bonyhád teljes lakosságának 15%-át hurcolták el lakhelyéről.

Mi, bonyhádiak rájuk is emlékezünk a mai napon, amikor kilenc darab botlatókövet helyezünk el olyan házak elé, amelyek a legutolsó szabadon választott lakhelyei voltak azoknak a bonyhádi zsidó embereknek, akiket 1944-ben koncentrációs táborokba hurcoltak.

Bonyhád város képviselő testülete 2021. november 15-én úgy döntött, hogy támogatja a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület kezdeményezését, miszerint Bonyhádra is kerüljenek botlatókövek.

„Egy embert csak akkor felejtenek el végleg, ha nevét is elfelejtik” – vallja Günter Demnig német szobrász a botlatókövek ötletgazdája.

Ezek a kövek Bonyhád mindennapjaiban teszik láthatóvá és kézzelfoghatóvá a történelmet.

Tisztelt Államtitkár úr, tisztelt Elnök úr, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Emlékezzünk főhajtással Schwarz Lajosra, Berde Mózesre, Kohn Fannira, Engelmann (Bresnitz) Ninára, Vidor Leóra, Berde Margitra, Vidor Mariannára, Vidor Juditra, Fischer Máriára és mindazokra, a deportált, munkaszolgálatban vagy haláltáborokban elpusztított honfitársainkra, akiknek nem lehet sírjuk, végső nyughelyük ezen a földön!

Köszönöm, hogy meghallgattak!