A kommunizmus áldozataira emlékeztek pénteken Bonyhádon. Az országzászlónál zajlott eseményen Steiner Krisztián történelemtanár, a Bonyhádi Általános Iskola főigazgatója mondott beszédet.

„A társadalmi igazságosság nem érhető el erőszakkal. Az erőszak megöli azt, amit létrehozni kíván.” II. János Pál pápa gondolataival kezdte beszédét pénteken Bonyhádon Steiner Krisztián a kommunizmus áldozatainak emléknapjához kapcsolódó városi megemlékezésen. A Bonyhádi Általános Iskola főigazgatója úgy fogalmazott, „ha a kommunizmus bűneiről beszélünk, akkor az emlékezés sötét kútja elképesztő mélységekbe visz: a kommunista diktatúra titkokkal és elhallgatással övezett bűneinek világa valójában a megtöretett, megnyomorított és megalázott emberi sorsoké. Azoké a nemzedékeké, amelyeket megfosztottak szinte mindenüktől: nem csupán a szabadságtól, a lehetőségtől, hogy döntsenek személyes és közösségi sorsukról, hanem sokszor az élettől is. Emlékezzünk azokra a generációkra, amelyekből már fájóan sokan hiányoznak: a meggyilkoltak, az elüldözöttek és a kényszermunkatáborokba hurcoltak. Emlékezzünk azokra a nemzedékekre, amelyeknek megmérgezték az életét: büntették hitüket, tudatosan szétverték közösségeiket, szétszakították családjaikat. A nemzedékekre, akik előtt lezárták nemcsak az országhatárokat, de bezárták felettük az eget is – a zsarnokság világába kényszerítve őket, amelyen tehetségük és munkájuk alig változtathatott.”
A történelemtanár kifejtette, a kommunizmus áldozatainak a száma mértékadó becslések szerint világszerte 100 millió halott. Ez a szám emberi ésszel nehezen felmérhető, az emberi szívnek felfoghatatlan. Az emberi szíven sokszor egy lélek elvesztése is soha be nem gyógyuló sebet ejt. Ha az egyszeres fájdalom is végtelen, akkor százmilliószorosának átérzéséhez kevés az emberi szó, szív és elme. Máraival mondhatjuk: „Mert ő sem szól már, nem is vádol, Néz, mint Krisztus a keresztfáról”.
– Nézzük a magyar áldozatok rideg számadatait. A szovjet levéltárakban 526 000 gulágra hurcolt magyar embernek van nyoma – de jól tudjuk, az adminisztráció sosem volt a bolsevik rendszer erőssége – főleg ha emberéletekről volt szó. Mértékadó becslések szerint Magyarországról nagyjából 700 000 embert raboltak el a „málenkij robot”-ra hivatkozva – közülük 300 000-en sosem tértek vissza. Ezek a rideg, makacs tények. Annyira ridegek, hogy érteni sem akarjuk őket – emelte ki beszédében Steiner Krisztián. Majd úgy folytatta, arról már nem készült statisztika, hogy a hazatérők milyen testüket és lelküket megnyomorító sérüléseket szenvedtek – hányan rokkantak meg, hányan vesztették el az esélyét örökre annak, hogy teljes életet élhessenek.
1945-56 között mintegy 700 embert végeztek ki politikai okokból, és 70 000 ember vándorolt ki Magyarországról. 1956 után 228 honfitársunkat végezték ki hivatalosan, bár mértékadó becslések szerint a köztörvényes ítéletek között feltüntetve/elrejtve ez a szám akár a 700-at is elérheti, s ott van az a 200 000 ember, aki a forradalom után kényszerült elhagyni az országot. Recsk, Hortobágy, Kisfogház, Gyorskocsi utca és Kistarcsa – a kommunizmus kiépülő börtönvilága tízezreket tört meg. Melyek voltak a büntetőtábort érő bűnök? Részvétel a korábbi évtizedek politikai, gazdasági, katonai, kulturális elitjének életében. Részvétel a nem kommunista közösségek életében: egyházi közösségekben, egyesületekben, érdekvédelmi munkában. De büntetőtáborba kerülhetett valaki külföldi ismeretsége vagy rokonsága miatt is. Elég lehetett egy feketevágás, néhány rosszul megválasztott szó egy beszélgetés során, vagy egy rosszkor rossz helyen elmondott jó vicc a rendszerről. Bizonyosan az áldozatok közé tartoznak a mindennapos félelemtől vergődők, az éjszakai nyugalmuktól, életformájuktól megfosztottak, a meghunyászkodók, a zsarnokaikat ünnepelni kényszerülők, a megtévesztettek. Ritkán esik szó, a Kádár-rendszer puhább, élhetőbb diktatúrájának névtelen áldozatairól. Azokról, akiket nem a börtön, hanem az öncenzúra, a kényszerű vigyorgás, a család, az életpálya sikere érdekében vállalt behódolás torzított el – igen a közemberek milliói is áldozatok voltak.
– Fontos eredmény az emlékezésért vívott küzdelemben, hogy Magyarország 2000-ben elsőként hozta létre a kommunizmus áldozatainak emléknapját, hogy a magyar nemzet minden közössége egyszerre emlékezzen több mint négy évtized szocialista zsarnokságának áldozataira – idézte fel a főigazgató, hozzátéve: itt, Európa keleti felén, ahol a kommunizmus létező valóság volt, az igazságot mindenképpen szem előtt kell tartanunk: emlékeznünk kell, hogy szabadon választhassunk jó és rossz között és tudjuk mi a döntésünk igazi tétje. Azok, akik nem ítélik el, nem vetik meg a kommunizmus bűneit, akik mentegetni akarják a gyilkosokat, kisebbíteni a rémtetteket, azok hiába beszélnek demokráciáról, vagy éppen demokráciában diktatúráról – mondataik nem lehetnek hitelesek. A kommunizmusnak nem volt nürnbergi pere – a büntető-igazságszolgáltatás a rendszerváltoztatás komoly morális adósságát felhalmozva elmaradt. Ahhoz is két évtized kellett, hogy egyértelművé váljon: a kommunisták emberiesség elleni bűntettei sem évülnek el. A legszörnyűbb, hogy mindez valóban megtörtént. Egy tökéletesnek hirdetett jövőképért gyilkolták meg embertársainkat. Milliószámra. Miközben persze az egész világot arról győzködték, hogy a kommunizmus a „létező világok legjobbika”. Ennek a hazugságnak furcsamód azok dőltek be leginkább, akik nem szereztek róla elsőkézből tapasztalatot, mert a vasfüggönyön túl, biztonságban és jólétben, és ami még fontosabb, szabadságban éltek- a létező kommunizmustól kellő távolságra. Ez intő jel. Megtanulhatjuk belőle, hogy a szabadság nem véd meg a tévedéstől. Aki szabad, gyakran elfelejti, milyen is szabadság nélkül élni. Mi, itt Közép- és Kelet-Európában, Magyarországon háeom évtizeddel ezelőtt nyertük vissza a szabadságunkat és a függetlenségünket. Mi még emlékszünk. Mi még ismerjük a szabadság árát. Emlékszünk arra, hogy a kommunizmus mennyi áldozatot követelt tőlünk. Emlékszünk, milyen amikor a hazugság bántóan dübörög fülünkben és agyunkban. Ezek az emlékek, és az ebből megszerzett tudás kötelez minket. Kötelez, hogy emlékezzünk és emlékeztessünk. Kötelez, hogy tisztelegjünk hőseink előtt. Semmi sem pusztítja jobban az emberi lelket, mint az igazság hiánya. Ez az amitől Európa nemzetei közül nem is egy különös „betegségben” szenved. Orientációs zavarba kerülnek, állandóan szoronganak és félnek. Óriási jelentőséget tulajdonítanak marginális dolgoknak, hiszen a hazugság légkörében nem tudnak különbséget tenni a lényeges és a lényegtelen között. A valódi súllyal rendelkező jelenségek felett nagyvonalúan átsiklanak, miközben a kevesebb súllyal latba esők következményeit felnagyítják. Világnapja van már szinte mindennek, de a kommunizmus idején meghurcoltak és elpusztítottak millióiról nem emlékeznek meg! De mi igen! Mi számon tartjuk hőseinket és büszkék vagyunk rájuk! Mi fejet hajtunk az áldozatok emléke előtt! Meggyászoljuk áldozatainkat és újra és újra emlékezünk rájuk! – zárta gondolatait Steiner Krisztián. Az eseményen Kiefaber Panna, a Petőfi Sándor Evangélikus Gimnázium tanulója szavalt, közreműködőként pedig az 52. Sorgyalogezred Hagyományőrző Egyesület volt jelen. A program zárásaként a jelenlévők elhelyezték az emlékezés és a tisztelet koszorúit.